Pál Ferenc – Szükséges és szükségtelen veszteségeink

gavi-300x199

Nagyon vártam őt. Voltam már Pál Feri előadáson, tudtam mire számítsak, de most elvittem magammal valakit, akivel meg szerettem volna osztani az élményt. Nem okozott csalódást, nagyon dinamikus, pörgős, érdekes és szép 45 perc volt.

Kezdjük, hiszen az Élet beiratott minket a veszteség című posztgraduális képzésre. Életünk folyamán számos nyereség és veszteség ér bennünket, ám növekedni csak egyféleképpen lehet: ha elengedem, aki vagyok. Aki próbálja a veszteségeket elkerülni, az tudat alatt nem akar növekedni. Sokan ki akarunk kerülni szükséges veszteségeket és most több szükségtelen van jelen a mindennapjainkban, ami nem tudatos, de mégis van és foglalkozni kell vele. Másképpen fogalmazva: az élet természetes realitását sokan nem szívesen vesszük tudomásul, meg akarjuk kímélni magunkat a szükséges veszteségektől, ám ezáltal sok szükségtelen veszteséget zúdítunk magunkra. Tudomásul kell venni, hogy az élethez a negatívumok is hozzá tartoznak: a betegség, a gyengeség és a fájdalom is.  Ha nem volna veszteség, akkor talán a nyereségeket sem tudnánk felismerni – a veszteségkor tudatosul a fontosság.

Ha nem volna semmi, amit szívből megsirathatnánk, vajon érdemes lenne-e élni? Még egyszer: a veszteség a növekedés kulcsa.

Aki sokat táncol lagziban, sokat sír temetésen.

Akkor tudunk fejlődni, ha képesek vagyunk a jó dolgokat elengedni – ezt nem győzi Ferenc hangsúlyozni. A népmesékben is a legkisebb fiú általában a jóból indul el (szerető családi fészek), hogy ezt elengedve még magasabbra törjön, hogy az élet benne növekedésnek tudjon indulni. Példa: adott egy házaspár, akik a mosogatáson (!) veszekszenek (hogyan kell csinálni). Mind a ketten hoztak otthonról örökséget (ez irányban is) és nem képesek ezt elengedni, nem tudják kidolgozni a közös mosogatás szabályait. Nem a szilárdság a lényeg, hanem a rugalmasság, ami akkor lehetséges, ha képesek vagyunk jó dolgokat újra és újra elengedni. Sokszor próbálunk szilárdak, stabilak lenni, de sokszor ezt a stabilitást befeszüléssel akarjuk tartani. …viszont akkor törik.

Boldog ember az, aki nem a tökéleteset akarja, hanem megelégszik az elég jóval (ne akarjunk tökéletes anyák lenni, legyünk elég jó anyák). Hálásnak kell lenni azért, ami a miénk, fontos a döntéseink mellett való elköteleződés. Az lesz igazán a sajátunk, amiért hálásak tudunk lenni.

Ha a növekedés irányába visszük el az életet, könnyebben fogjuk venni a veszteségeket – fontos a gyászmunka, de akkor leszünk hatékonyak, ha életünk homlokterében az előbb említett növekedés áll. Nem szabad kórosan a negatív dolgok körül keringenünk, hiszen az a depresszió előszobája. Különbséget kell tenni a szomorúság és az önsajnálat között – utóbbi nem az élet felé visz… Az élet nem egyenlő az élettapasztalatainkkal, hanem ennél sokkal több – ha ezt a különbséget nem látjuk, bezárjuk magunkat a saját tapasztalatainkba, “lenyomatainkba”. Ki kell nőnünk az énközpontúságból. Nem tudatosan, de sokszor visszatérünk saját tapasztalataink világába, mely ad egy kis biztonságot… Ez vajon biztonság vagy biztonságérzet? Nem csak mi tűzünk ki célokat, lássuk be – az élet is tűz ki nekünk.

Görcsös ragaszkodás a börtönünk, mikor már semmit nem is fogunk.

Ki a leggazdagabb? Akinek a legkevesebbre van szüksége…

A bejegyzés kategóriája: Egyéb, Előadás
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.